HATÁRON TÚLRA
KERÜLT MÚZEUMOK
1920-2020
KÖZÖTT

I. Ferenc József Iparmúzeum

A dualizmus korában Budapesten kívül létrejött gyűjtemények szinte kizárólag egyesületi formában működtek, kivételt az állami fenntartással működő kolozsvári iparmúzeum és a marosvásárhelyi Városi Képtár jelentett. Az államosítások intézményi és jogi változásokon túl, végleg megszakították a kapcsolatot a tárgyak és a természetes kulturális közegüket képező közösségeik között.

A gyűjtemény megszűnése és a múzeumépület teljes funkcióvesztése jellemző a kolozsvári egykori I. Ferenc József Iparmúzeum két épületére, amelyeket az 1950-es évektől a Műszaki Egyetem használ. A bontással, hozzáépítéssel járó átalakítás miatt a múzeumi épületek eredeti jellegét ma már csak a főhomlokzatok őrzik (Pákei Lajos, 1896–1898, 1903–1904).

Az évtizedek múltával egyre komolyabb kulturális és nyelvi szakadék alakult ki az egykori magyar gyűjtemények tárgyai, az őrzésükkel megbízott szakemberek és a közönség igényei között. Ennek okai között egyaránt megjelenik a városok etnikai összetételének megváltozása, az új közönség kulturális referenciáinak muzealizációja, valamint az államalkotó nemzettől eltérő művészeti örökséggel nem összeegyeztethetőnek tartott politikai ideológia.

A használatban lévő magyar nyelvű leltárkönyvek az intézmények nem minden munkatársa érti, így a szakmai felügyelet alapfeltételei hiányoznak. A szakmai kompetenciák hiánya, a nem professzionális múzeumi munka – román nyelvű hiteles leltárak és az elektronikus nyilvántartás hiánya mellett a tárgyak jogi helyzetének vélt vagy valós bizonytalansága miatt gyakran az eredeti leltárkönyvek vannak a mai napig használatban.

A kolozsvári iparmúzeum feladata, gyűjteménye, az iparoktatással kialakított mintaszerű együttműködése révén a legfontosabb fővároson kívül eső iparfejlesztési intézménnyé vált. Történetének megismerhetőségét azonban nemcsak a két világháború között funkcióját vesztett és fokozatosan megszűnt intézmény anyagának szétszóródása, szórványos fennmaradása, hanem a fennállása negyedét kitevő, utolsó nyolc évre vonatkozó források hiánya, valamint az 1919-ben megszakadó gyűjteményezés megmaradt tárgy- és levéltári anyagának töredékessége, lappangása teszi kérdésessé. Az egykori gyűjteményre vonatkozó források a kolozsvári Állami Levéltár, a Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltára, a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár, az Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum, az Erdélyi Néprajzi Múzeum táraiban lelhetők fel. A kolozsvári intézmény esetében egy további sajátos helyzet állt elő: egy már nem létező államforma és területi entitás tárgyalapú memóriaintézménye – múzeuma –, többszörös áttétel és adatvesztés után, egy harmadik ország más típusú memóriaintézményein – múzeumain és levéltárain – keresztül ismerhető meg.

Válogatott bibliográfia

Székely Miklós: Nemzet, ipar, művészet – A kolozsvári I. Ferenc József Iparmúzeum (1887–1918) MTA BTK TTI, Budapest, 2017. 174. p.

Székely, Miklós: Muzeul Industriei Francisc Iosif din Cluj, 1887–1918 In: Lupescu Makó Mária (főszerk ), Ionuț Costea, Ovidiu Ghitta, Sipos Gábor, Rüsz-Fogarasi Enikő (szerk.) Cluj - Kolozsvár - Klausenburg 700: Várostörténeti tanulmányok / Studii de Istorie Urbană. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), 2018. pp. 467-479.

Válogatás a kolozsvári I. Ferenc József Iparmúzeum iparművészeti és távol-keleti tárgyaiból.

A képgalériában látható tárgyak az iparmúzeum megszűnését követően az Erdélyi Múzeum-Egyesülethez kerültek, az EME gyűjteményeinek államosítása eredményeként az egykori iparmúzeumi gyűjtemény maradéka két kolozsvári intézménybe az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumba és a Néprajzi Múzeumba került. Válogatásunk a történeti múzeumban őrzött anyag legszebb darabjait mutatja be. Az iparművészeti múzeumokhoz hasonlóan ez az intézmény egyszerre működött egy iskola, esetünkben az iparoskola „szertáraként” és a nagyközönség ismeretszerzésének, esztétikai, művészeti művelődésének helyeként.
A múzeum alapgyűjteményének formálódásakor került a múzeumba az a jelentős japán és kínai tárgyból álló gyűjtemény, amely egybeesett a Távol-Kelettel kapcsolatos magyar nyelvű útirajz irodalom, útleírások, beszámolók, tudósítások nagyszámú elterjedésével. A gyűjtőről, Vadona Jánosról kevés életrajzi adat áll rendelkezésünkre, azok is leginkább több mint három és fél éves föld körüli útjához kapcsolódnak. Vadona feltételezhetően nőtlen és gyermektelen, kolozsvári polgár volt, amint 1885-ben kelt végrendelete alapján vélelmezhetünk.

A teljes galéria megnyitása >>>

Pákei Lajos tervei a kolozsvári iparmúzeumhoz az Erdélyi Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárból.

Pákei Lajos kolozsvári főépítész, múzeumigazgató és szakiskolai tanár számos tervet készített az iparmúzeum épületéhez és az ahhoz kapcsolódó ipari szakiskolához. Az első múzeumi tervezetekkel egy időben elkezdődő tervezési folyamat az 1880-as évek elejétől az első épület 1898-as átadásig hően tükrözi az intézménnyel kapcsolatos elképzelések változását.

A teljes galéria megnyitása >>>

A kolozsvári egykori I. Ferenc József Iparmúzeum 1910-1918 közötti leltárkönyve

A kolozsvári iparmúzeum egykori leltárkönyvét a Kolozs Megyei Állami Levéltár őrzi. A tévesen a Művészeti Múzeum iparművészeti anyagaként számon tartott hivatalos leltár az egyetlen ismert archív forrás az intézmény eredeti gyűjteményével kapcsolatban. Segítségével elméletileg rekonstruálható az a páratlan iparművészeti gyűjtemény, amelynek műfaji gazdagságához csak a budapesti Iparművészeti Múzeum századfordulós anyaga hasonlítható.

A teljes galéria megnyitása >>>

Kolozsvári Művészeti Múzeum

A magyar művészeti örökség tárgyi emlékeinek korlátozott megismerhetőségének több egymásra épülő oka van. Az egyik a két világháborút követő békeszerződések és a magántulajdonnak 1948 utáni felszámolása. Az első világháborút lezáró békeszerződések után a gyűjtemények létrejöttüktől eltérő politikai és kulturális közegbe kerültek, az államszocialista időszak államosítása az 1950-es évek elejétől pedig újonnan létrejövő intézményhálózatba szervezte az egykor integráns műtárgyanyagot. Az Erdély-szinten legjelentősebb muzeális intézmény, az Erdélyi Múzeum Egyesület gyűjteményeit számos különböző intézmény között osztották szét.

A múzeum képzőművészeti anyaga alapvetően két gyűjteményi egységre tagozódik. Az MA jelzetű Művészeti gyűjteményre és az FD vagy MAD jelzetű archívumra (Fond documentar). Ez utóbbiba eredetileg azok a festmények kerültek, amelyeket az 1950-1970-es években művészeti és emlékezetpolitikai szempontból kevésbé értékeltnek tekintettek, illetve ide sorolták a rossz állapotban lévő festményeket. Ez a gyűjteményi egység elsősorban magyar nemesi családok portréit tartalmazza a 18. századtól a 20. század elejéig, egy részük ismert magyar festők (pl. Barabás Miklós és Vastagh György) vagy híres kolozsvári 19. századi portréfestők (Sikó Miklós, Kőváry Endre, Melka Vince, Marselek Endre, Ács Ferenc, Papp Gábor) alkotásai. A kevésbé ismert 19. századi festők között találjuk Simó Ferencet, Ágotha ​​Jánost (Vörösmarty Mihály portréja), Boér Mártont (Aranka György portréja), Spiróné Pataki Gizella Pataki családot ) és Pallik Béla (gróf Mikó Imre portréja).

A portrék mellett ez a gyűjteményi egység számos más képi műfajt tartalmaz, például tájképeket, több műfaji jelenetet és olyan bibliai kompozíciókat, amelyek olyan művészektől származnak, mint Dóczyné Berde Amália, gróf Andrássy Géza, Veress Zoltán, Sárdi István stb. A gyűjtemény számos szobrot is tartalmaz, például erdélyi fejedelmek arcképsorozatát (Bertha Mihály készítette) vagy Kolozsvári Szeszák Ferenc munkáit. Az 1980-as években ismert román festők grafikai munkáival és vázlataival egészült ki, ilyenek Theodor Aman metszetei, vagy egy lenyűgöző (több mint 250 darab) grafikai lapot, vázlatot és rajzot Octavianus Smigelschitől.

A képzőművészeti gyűjtemény több mint 13 000 műalkotással rendelkezik különböző művészeti ágakból: festészet (több mint 3600 darab), szobrászat (több mint 450 darab), grafika (több mint 5600 darab), dekoratív művészetek ( több mint 200 darab) és dokumentációs gyűjtemény (több mint 3300 darab).

A művészeti gyűjtemény gyarapodásának több rétege különíthető el. Elsőként az 1948 körüli évek államosításakor az Erdélyi Múzeum-Egylet állami tulajdonba került hatalmas tárgyanyagából válogatták le a képzőművészeti gyűjteményt. Ezeket az 1951-ben az egykori városháza és vármegyeháza magyar vonatkozású portréivel egészítettek ki. Húsz évvel később, 1971-ben a régi vármegyei, városi épületekben megőrzött műtárgyak, döntően portrék kerültek át a múzeum gyűjteményébe. Ezt az átadást egy közbülső állomás szakította meg, a tárgyak először a Román Akadémia kolozsvári épületébe kerültek, majd onnan a Művészeti Múzeumba. Ezzel egy időben az egykori közigazgatási épületek bútorai az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumba kerültek.

A múzeumi szakmai munka részeként az 1970-es években készültek el a tárgyak leíró kartonjai, amelyek ma már főleg archív értéket képviselnek, a múzeumi munkarészeként ma már új kartonok készülnek. A múzeum gyűjteményéről az 1970-es években jelentek meg nyomtatott katalógusok, két nagyobb leíró lajstrom és két kisebb publikáció.

Az 1950-1980-as években a gyarapodás motorjai az Állami Képzőművészeti Bizottság (Comitat de Cultura si Educatie Sociale) váráslásai voltak. Ezzel egy időben Erdély több más nagyvárosához hasonlóan megerősödött megtörtént a román művészet muzealizációja, ennek fontos állomása a 20. század eleji román képzőművészek anyagából álló Virgil Cioflec műgyűjtő, műkritikus gyűjteményének (Pinacoteca Virgil Cioflec) integrálása a Művészeti Múzeumba. A gyarapodás fontos eszköze a kiállítások, ezek közül is elsősorban a 2010 óta rendszeresen megszervezett grafikai kiállításból (Tribuna Graphic) vásárlás, vagy adomány útján a gyűjteménybe kerülő tárgyak.

Válogatott bibliográfia

Maria Chira et al: Catalog patrimonial / Muzeul de Artă. Cluj-Napoca, Muzeul de Artă, 1976. 102. p. (II. kötet, 1977)

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei. Szerk: Sípos Gábor. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2009. 386. p.

Útmutató az Erdélyi Nemzeti Múzeum képtárában. Kolozsvár, 1913.

Murádin Jenő: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtára. In: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményei. Kolozsvár, 2009. 239–321.

Murádin Jenő: Állandósult ideiglenes veszteségek – Az országos képtár gyűjteményéből vidékre kölcsönzött művek sorsa – I. rész: Kolozsvár, Erdélyi Nemzeti Múzeum. MúzeumCafé 36.

Murádin Jenő: „Ars longa… – úgyhogy Soha nincs vége…” Murádin Jenő kolozsvári művészettörténész a romániai magyar muzeológiáról. (Az interjút készítette: Gréczi Emőke) MúzeumCafé 35.

Marosvásárhely egykori Székelyföldi Iparmúzeum

A Székelyföldi Iparmúzeum a Székelyföldön hagyományosan művelt kézmű- és háziipari ágazatokra fókuszált, az iparmúzeumok korábban elemzett hármas feladatát egy intézménybe sűrítve kívánt a technológiai újításokra, művészeti szempontokra és kereskedelmi feladatokra koncentrálni. Az 1880–1890-es évek hazai múzeumalapításait jórészt az ipari-iparművészeti profil jellemezte, ezek közül ez a fővárostól távoli intézmény hamar kitűnt önálló épületével, amely a Magyar Nemzeti Múzeumot követően második múzeumépületként az alapítás után rövid időn belül elkészült, és timpanonját a pesti múzeumhoz hasonlóan sokalakos szoborcsoport díszítette.
A marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum gyűjteménye az ipar modernizálódásának dinamikus változását tükrözte, alapját a Székelyföldön hagyományosan művelt iparágak (agyag-, fém-, fa-, bőr-, szövő-, fonó- és háziipari) termékei képezték. Az alapgyűjtemény és az első kiállítás sajátos egyvelegét alkotta a legegyszerűbb szerszámoknak, budapesti, bécsi és ausztriai cégek mintadarabjainak, gyáripari berendezéseknek, szobroknak, domborműveknek, galvanoplasztikai másolatoknak.
Az 1890-1893 között Kiss István műegyetemi építész tervei szerint felépült múzeumépület használata szempontjából részleges folytonosság Marosvásárhelyen az egykori Székelyföldi Iparmúzeum épületében mutatható ki, amelyben ma a Maros Megyei Múzeum Természettudományi Múzeuma található.

Válogatott bibliográfia

Bónis Johanna: A Székelyföldi Iparmúzeum. Marosvásárhely, Mentor, 2003. 288. p.

A marosvásárhelyi egykori Székelyföldi Iparmúzeum homlokzati szoborcsoportja

 Az 1893-ban átadott marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum főhomlokzatának timpanonjában áll Róna József cinköntvény szoborcsoportja, amely a trónuson ülő Attila figuráját ábrázolja, kétoldalt Magyarország és Erdély allegorikus nőalakjaival, a széleken az iparfejlesztésre utaló fiatal leány és fiú alakjától körbefogva. A marosvásárhelyi szoborcsoport Attila alakjában és a körülötte elhelyezett Magyarország és Erdély perszonifikációkon keresztül két fontos elemet egyesít. Egyszerre utal a honfoglalás előzményének tekintett Attila vezette hun birodalomra, mint a honfoglalás és az azt követő államalapítás előzményére, és a kiegyezéssel megvalósult állam-újralapításra.

Válogatás a marosvásárhelyi egykori Székelyföldi Iparmúzeum iparos mintatárából

A marosvásárhelyi iparmúzeum gyűjteménye az ipar modernizálódásának dinamikus változását tükrözte, alapját a Székelyföldön hagyományosan művelt iparágak (agyag-, fém-, fa-, bőr-, szövő-, fonó- és háziipari) termékei képezték. Az alapgyűjtemény és az első kiállítás sajátos egyvelegét alkotta a legegyszerűbb szerszámoknak, budapesti, bécsi és ausztriai cégek mintadarabjainak, gyáripari berendezéseknek, szobroknak, domborműveknek, galvanoplasztikai másolatoknak. Az ipar fejlesztését a technológiai osztályba sorolt tárgyak, a székelység által űzött iparágak legmodernebb szerszámai, gépei és mintagyűjteményei alkották. Az egykori múzeumi alapgyűjteményhez tartozó tárgyak jelenleg a Mars Megyei Múzeum gyűjteményében találhatóak.

A teljes galéria megnyitása >>>

Marosvásárhely Bernády-gyűjtemény

A négy székelyföldi múzeum gyűjteményei történelmileg igen eltérő időszakban és gyűjtési fókusszal jöttek létre. Gyűjteményeik jellemzően képzőművészeti jellegűek, többségükben festészeti, grafikai művekkel és nyomatokkal, míg a modern iparművészet és kortárs dizájn tárgyak gyűjteményezése hiányos. A műtárgykincs őrzése, kutatása, nyilvánossága általánosságban szakszerű. A magyar vonatkozású tárgyak gyűjtése folyamatos, a székelyföldi származású, külföldön befutott művészek alkotásainak, valamint az erdélyi készítésű történelmi tárgyak megvásárlása a gyűjteménygyarapítási koncepció fontos része.
A marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum gyűjteményében található a történelmileg legteljesebb magyar vonatkozású művészeti gyűjtemény. Az 1913-ban letét formájában a budapesti Szépművészeti Múzeumból városba érkezett 83 tételes Bernády-gyűjtemény olyan kanonizált mesterek alkotásaiból is áll, mint Barabás Miklós, Lotz Károly, Munkácsy Mihály, Ferenczy Károly vagy Fényes Adolf. A Maros Megyei Múzeum emellett az egykori Székelyföldi Iparmúzeum anyagából őriz néprajzi és iparművészeti tárgyakat.
Az évtizedek múltával egyre komolyabb kulturális és nyelvi szakadék alakult ki az egykori magyar gyűjtemények tárgyai, az őrzésükkel megbízott szakemberek és a közönség igényei között. Ennek okai között egyaránt megjelenik a városok etnikai összetételének megváltozása, az új közönség kulturális referenciáinak muzealizációja, valamint az államalkotó nemzettől eltérő művészeti örökséggel nem összeegyeztethetőnek tartott politikai ideológia.

Válogatott bibliográfia

Murádin Jenő: Állandósult ideiglenes veszteségek Az országos képtár gyűjteményéből vidékre kölcsönzött művek sorsa – II. rész: A Marosvásárhelyi Képtár a város kultúrpalotájában. MúzeumCafé 37.

Biró József: A marosvásárhelyi képtár. Magyar Művészet, 1937.

Maros-Vásárhely sz. kir. Város képtárának tárgymutatója. 1919.

Proces verbal de predare-preluare. (Az átadás-átvétel jegyzőkönyve.) Tg. Mureș (Marosvásárhely) 3. sept. 1940. Aurel Ciupe hagyatékában.

Maros Megyei Múzeum Bernády-gyűjtemény. Szentendre, Művészetmalom, 2007. Kiállítási katalógus. 148. p.

Temesvár és Kassa múzeumainak elmúlt száz éve, a két város történelmének eltérései és földrajzi távolságuk ellenére is alapvetően hasonló mintázatot mutat. Az eredetileg egyesületi formában létrejött gyűjtemények mára a román és szlovák nemzeti műkincsállomány részei. A tulajdonos- és ezáltal fenntartó-váltás, a többi határon túli gyűjteményhez hasonlóan a békeszerződések és államosítás eredménye.
Az egykori Felsőmagyarországi Múzeum gyűjteménye ma a Kelet-Szlovákiai Múzeumban illetve a Kelet-Szlovákiai Galériában található. Ez utóbbit a képzőművészeti gyűjtemény különválasztásakor, az 1950–1960-as években alapították. A múzeum jelenlegi állandó kiállításán szép számmal mutatnak be az eredeti magyar gyűjteményből származó műtárgyakat, igaz, az eredetükre utaló adatok nélkül. A kisebb Galéria tereiben már elsősorban a csehszlovák időszak szerzeményei, 20. századi modern és kortárs művek láthatóak. Az 1918–1919-ben Budapestre szállított műtárgyakból a múzeum többet visszakapott az 1970-es években a magyar államtól, közöttük az eredeti Henszlmann-gyűjteményéből származó Dürer-metszeteket. Az átadás körülményei nem ismertek, feltárásra várnak még a háborús veszteségek, a menekítés és a visszaadás körülményei.
A gyűjteményhez és múzeumépülethez kapcsolódó részleges folytonosság figyelhető meg a kassai Felsőmagyarországi Múzeum esetében, amelynek eredeti épületét jelenleg a Kelet-Szlovákiai Múzeum használja, részint az eredeti tárgyakat tartalmazó gyűjteményt bővítve folyamatosan (Jakab Árpád és Répászky Mihály, 1899–1901, felújítva).
Temesvárhoz hasonlóan ebben a múzeumban is Pozitív viszonyulás a gyűjtemények történelmi alapgyűjteményéhez, a saját múzeumi múlthoz, tárgytípusok szerint specializált gyűjtemények működnek. A múzeumi anyag jól kutatható, megfelelő nyilvánosságot biztosító szakmai közeg, a múzeum műkincsállománya kapcsolódik az egyetemes művészettörténethez, ennek megfelelően nemzetközi kutatásokhoz kapcsolódó szakmai munka folyik a falai között.

Válogatott bibliográfia

A Kassai Múzeum gyűjteményeinek leíró lajstroma. Kassa, Koczányi Ny., 1903.

Veszprémi, Nóra: Displaying the Periphery: The Upper-Hungarian Museum and the Politics of Regional Museums in the Austro-Hungarian Monarchy. Visual Resources, 35:3-4, 266-294 (2019)

A Felsőmagyarországi Múzeum-Egylet évkönyvei (1872-1892)
1872-1873, 1876, 1879, 1882, 1884, 1885, 1886, 1888, 1889, 1892

Henszlmann Imre (1813–1888). Kiállítás születésének 200. évfordulója alkalmából / Imre Henszlmann (1813–1888): Exhibition Honouring the 200th Anniversary of his Birth. Kiállítási katalógus. Szerk.: Bubryák Orsolya. MTA BTK Művészettörténeti Intézet, Budapest, 2013.

Kristína Markušová: Košické Múzeum [A kassai múzeum] in: ,Účelové budovy múzeí včera, dnes a zajtra“. Kosice, 2002.

A történelmileg, 1948 után kialakult helyzet 1990 után tovább romlott. A bizonytalan romániai jogi környezetben a visszaszolgáltatási (restitúciós) ügyek lassan és visszásságokkal terhelten zajlanak, ezek ráadásul szinte kivétel nélkül ingatlanvagyonnal kapcsolatosak. A tárgyi örökség korlátozott megismerhetősége Kolozsvár és Nagyvárad múzeumai esetén összefügg az esetleges visszaszolgáltatási igényekkel kapcsolatos félelmekkel.
A magyar kulturális örökség részét képező századfordulós múzeumépítészet szempontjából az épületek átalakítása, funkcióváltása egyértelmű veszteségként értelmezhető. Pollack Mihály pesti Magyar Nemzeti Múzeuma a korabeli európai múzeumépítészet haladó megoldásaival élt, a századfordulós Budapest múzeumi boomját a régióban csak Bécs léptékéhez mérhető mennyiségi és minőségi gazdagság jellemezte. A korszak múzeumi épületeinek fele 1920 után a határokon túlra került. A határon túli múzeumépületek egy része az otthonául szolgáló intézmény gyűjteményét, funkcióját idővel jórészt elvesztette vagy megszűnt. Ez utóbbi fokozottan igaz Nagyvárad esetében, ahol az egykori múzeumépület ma a gyűjteménytől teljesen függetlenül egyéb célokat szolgál.
Magyarországon az eredetileg múzeumi célokra tervezett épületek nagy részét az elmúlt száz év alatt műemlékké nyilvánították, ma kivétel nélkül eredeti múzeumi, közművelődési feladatuknak megfelelő funkciót töltenek be. A határon túli egykori múzeumépületek sorsa változatos képet mutat, de múzeumi funkciójuk jórészt megmaradt.

Válogatott bibliográfia

Kalauz a biharvármegyei és nagyváradi régészeti és történelmi egylet múzeumához. Nagyvárad. Szent László Nyomda Rt. 1896. 40. p.

Lakatos-Balla Attila: A Biharvármegyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet jegyzőkönyvei. Miscellanea Historica Varadinensia I. Tanulmányok Nagyvárad újkori történetéből. Szerk: Emődi András. Partium, Nagyvárad, 2009. 201–316.

Lakatos-Balla Attila: Ipolyi Arnold püspök hagyatéka Nagváradon Miscellanea Historica Varadinensia III. Tanulmányok Nagyvárad újkori történetéből. Szerk: Emődi András. Varadium-Script, Nagyvárad, 2012. 337. p.

Lakatos-Balla Attila: A Biharvármegyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet régészeti és műemlékvédelmi tárgyú levelezése (1872–1929). Miscellanea Historica Varadinensia IV. Tanulmányok Nagyvárad-Újváros megalapításának 300. évfordulója alkalmából (1714–2014). Szerk: Emődi András. Partium, Nagyvárad, 2014. 207–314.

Aurel Chiriac: A Bihar megyei és Nagyváradi és Történeti és Régészeti Múzeumi Társulattól a Kőrösvidéki Múzeumig. In: A Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat évkönyve I. kötet. Békéscsaba-Gyula, 2010.

Az egykori Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum gyűjteményének szinte teljes eredeti műtárgyállománya ma is létezik, a gyűjtemények sorsát a professzionális gyűjteménykezelés és a gyűjteményi egységek szakszerű szétválasztása jellemzi. Az 1990-es években a Bánát Múzeuma kettévált, az 1918 előtti tárgyak két nagy temesvári múzeum, a Bánság Történetének Nemzeti Múzeuma és a Művészeti Múzeum részévé vált, egyes metszetek, könyvek, dokumentumok, iratok az Állami Levéltár temesvári részlegébe kerültek. A vizsgált intézmények közül csak a temesvári múzeum jelentetett meg nemzetközileg is jegyzett szakkatalógust (catalogue raisonné).

A Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-Társulat történelmi, régészeti és művészeti állagai azóta újabbakkal egészültek ki, mindazonáltal napjainkban is a múzeumi gyűjtemények pontosan körülhatárolható alapját képezik. A képzőművészeti gyűjtemény, a többi állaghoz hasonlóan, 1920 után több időszakban egészült ki újabb egységekel. A korábbi évtizedek délmagyarországi elnevezését és részben jellegét is egy hangsúlyosabban regionális, bánsági gyűjtési szempont váltotta fel, amely az intézményt átnevezték Művészeti Múzeumra. A két világháború között, Ioachim Miloia igazgatósága idején (1928–1940) a Bánság ortodox egyházművészetének muzealizációjára, az intézmény több mint száz ikonnal gyarapodott, amelyet a korszak kiállításaiban a 17-19. századi vallásos tematikájú festészeti anyagba illesztve állítottak ki.

A múzeum gyűjtemény gyarapodásának következő jelentős momentuma 1960 után következett be, amikor sor került a román képzőművészeti anyag szisztematikus bővítésére, a Román Képzőművészeti Alap által az ország múzeumai számára központilag juttatott alkotásokból. Az elsősorban korábbi arisztokrata és nagypolgári magángyűjtemények államosítása révén köztulajdonba került, döntően 1850–1970 között készült alkotások immár szakítottak a korább időszak regionális bánsági szemléletével, az államszocializmus kultúrpolitikájának megfelelően a román képzőművészet múzeumi jelenlétének erősítését szolgálták.

A művészeti anyagban hangsúlyos helyen szerepel, tizenegy földszinti termet foglalnak el a román művészet egyik nemzetközileg is elismert alakjának Corneliu Baba (1906–1997) alkotásai. Az olténiai születésű, Karánsebesen felnőtt bukaresti, jászvásári és temesvári tanultságú majd élete fontos alkotói periódusát Jászvásáron töltő alkotó temesvári múzeumi elhelyezése beleilleszthető a korábbi évtizedek trendjeibe: életműve a román egyházművészeti tradíciók és a klasszikus európai festészet, elsősorban El Greco, Goya és Rembrandt hatásának integrálásának lehetőségét példázza.

Válogatott bibliográfia

Rodica Medeleț: Catalog de grafică italiană In: Tibiscus, Artă, Timișoara, 1975.

Lajos Kakucs, Ormos Sigismund. Der Südungarische Historische Verein in Temeswar und das Museumswesen in Banat In: Analele Banatului, Istorie, VI/2, Timișoara, 1996, p. 191–201. (Megjelent még: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Studia Historica, 2, Szeged, 1999.

Florin Medeleț, Nicoleta Toma, Muzeul Banatului. File de cronică. I. 1872–1918, Timișoara, 1997.

Branislav Anđelković–Nicoleta Demian: Colecția de antichități egiptene a Muzeului Banatului Timișoara/ The Collection of Egyptian Antiquities in the Museum of Banat in Timișoara. Timișoara, 2016.

Timișoara – Musée d’Art. Le Palais Baroque et ses Collection, Timișoara, 2008.

Miklosik Elena: Portretul de înalt demnitar în a doua jumătate a secolului al XIX-lea. Model central și model local în părțile bănățene ale Austro-Ungariei In: Analele Banatului, Arheologie-Istorie, XVI, 2008, p. 419–421.

Marius Cornea: Pictura europeană din secolele XV-XX în Muzeul de Artă Timișoara, catalog general ilustrat/ European Painting from the 15th to the 20th century in the Art Museum of Timișoara, Illustrated General Catalogue, Timișoara, 2012.

A 20. század elején helyi kezdeményezések sorozataként egyesületi formában létrejött Csíki Székely Múzeum elsősorban a Csík szék egyházi és néprajziörökségét gyűjtötte. Önálló épületére soha nem készültek tervek, jelenleg is a kiállítások befogadására átalakított egykori Mikó-várban működik. A majd nyolcezer tételes művészeti anyaga folyamatosan gyarapodik, a gyűjtőkör az évtizedek alatt kiszélesedett, a kezdeti vármegyei gyűjtés napjainkra a 20-21. századi erdélyi magyar művészetet
magába foglalja. 2000 után több, székelyföldi szinten blockbuster-nek tekinthető, nagyléptékű kiállítás helyszíne volt, amelyek kanonizált magyar alkotók életművét mutatták be.

A Csíki Székely Múzeum gyűjtemény öt nagyobb egységre tagozódik: néprajzi, történelmi, régészeti és régi könyvgyűjtemény mellett képzőművészeti gyűjteményt őriz. A bővülő gyűjteményeket és az aktív szakmai munkát jelzi, hogy 2020-ban a múzeum várostörténeti kiállításához kapcsolódóan egy új, várostörténeti gyűjtemény formálódik. A későbbi múzeum első gyűjteménye az 1876-os Csíki Székely Múzeum Egylet, de valódi múzeummá az 1930-as években kialakult egyházi és néprajzi gyűjteményre alapozva jött létre Csíksomlyón, a katolikus gimnázium épületében. A múzeum jogi értelemben vett megalapításakor 1950-ben, erre a három korábbi alapgyűjteményre támaszkodtak, összesen ezernél kevesebb leltári tételt jelentettek.

A képzőművészeti gyűjtemény az 1930-as évektől kezdve bekerült művekre alapozva tovább bővült, esősorban kiállításokból bekerült művekkel és egyéb adományokkal. Jelentős, a múzeum gyűjteményét máig meghatározó gyarapodására 1976-ban került sor, amikor zsögödi Nagy Imre teljes életművét a múzeumra hagyta. A hagyaték mai napig meghatározza a képzőművészeti gyűjtést, a múzeum leltárkönyve Nagy Imre szülőházának leltárkönyvére és Képzőművészeti alkotások leltárkönyvére oszlik. Az előbbibe 1200, az utóbbiba 6000 tétel tartozik, a képzőművészeti gyűjtemény egyik nagyobb önálló egységét Benczédi Sándor kisplasztikái, amely a 20. század második felének erdélyi magyar értelmiségi portré alkotják. Emellett Nagy István és Márton Ferenc alkotásai
alkotnak még nagyobb csoportot.

Válogatott bibliográfia

Patina. A Csíki Székely Múzeum évkönyve. 2020. I. évf 1. sz. (ISSN 2734-7958)

A Csíki Székely Múzeum korábbi évkönyvei

A négy székelyföldi múzeum gyűjteményei történelmileg igen eltérő időszakban és gyűjtési fókusszal jöttek létre. Gyűjteményeik jellemzően képzőművészeti jellegűek, többségükben festészeti, grafikai művekkel és nyomatokkal, míg a modern iparművészet és kortárs dizájn tárgyak gyűjteményezése hiányos. A műtárgykincs őrzése, kutatása, nyilvánossága általánosságban szakszerű. A magyar vonatkozású tárgyak gyűjtése folyamatos, a székelyföldi származású, külföldön befutott művészek alkotásainak, valamint az erdélyi készítésű történelmi tárgyak megvásárlása a gyűjteménygyarapítási koncepció fontos része.

A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum az egykori Udvarhelyszék néprajzi, helytörténeti, művészeti és természettudományi intézménye. A művészeti tárgyak állandó kiállításának önálló helyszínei kiemelik a múzeumot a többi székely múzeum közül, ennek terei a Korunk Galéria és Barabás Miklós terem.A négy székelyföldi múzeum gyűjteményei történelmileg igen eltérő időszakban és gyűjtési fókusszal jöttek létre. Gyűjteményeik jellemzően képzőművészeti jellegűek, többségükben festészeti, grafikai művekkel és nyomatokkal, míg a modern iparművészet és kortárs dizájn tárgyak gyűjteményezése hiányos. A műtárgykincs őrzése, kutatása, nyilvánossága általánosságban szakszerű. A magyar vonatkozású tárgyak gyűjtése folyamatos, a székelyföldi származású, külföldön befutott művészek alkotásainak, valamint az erdélyi készítésű történelmi tárgyak megvásárlása a gyűjteménygyarapítási koncepció fontos része.

A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum az egykori Udvarhelyszék néprajzi, helytörténeti, művészeti és természettudományi intézménye. A művészeti tárgyak állandó kiállításának önálló helyszínei kiemelik a múzeumot a többi székely múzeum közül, ennek terei a Korunk Galéria és Barabás Miklós terem.

A székelyudvarhelyi múzeum néprajzi gyűjteményre alapult, ehhez kapcsolódott a képtári, érem és régiségtár, a filológiai múzeum és a természettudományi gyűjtemény. Ezek alapját a Református Kollégium gyűjteményei és oktatási anyagai képezték, de magját a Haáz Rezső rajztanár által létrehozott néprajzi gyűjtemény képezte. A múzeum történetének sarokpontjait a helyi Múzeum-Egylet 1913-as létrejötte, az 1949-es államosítás és az 1953-as év jelentette, amikor az első önálló épületrészét biztosítva létrejött a múzeum kiállítótere.

A képzőművészeti gyűjtemény alapját, a múzeum többi tárához hasonlóan, a régi kollégiumi műtárgyak képezték. Az állandó képtár létrehozása Maszelka János festőművész, a helyi művelődési ház irányítója és fontos kortárs kiállítások kurátorának kezdeményezéséhez fűződik, valóban kortárs gyűjteménnyé a kolozsvári Korunk folyóirat kortárs erdélyi magyar festészeti anyagának megszerzésével vált 1979-ban. Ebben a folyamatban kitüntetett szerepet játszott Kántor Lajos, a Korunk gyűjtemény részeként Nagy Imre, Nagy Albert, Incze Ferenc, Incze János, Barcsay Jenő, Buday György, Paulovics László, Jabokovits Miklós és a korabeli erdélyi magyar művészeti szcéna további kiemelkedő alakjainak alkotásai kerültek Székelyudvarhelyre. Az 1970-es évek a múzeum gyarapodásának intenzív időszaka, ekkor jöttek létre a múzeumhoz tartozó emlékszobák, először a költő, lapszerkesztőé Tompa László, majd Tomcsa Sándor író, humoristáé. Ebben az évtizedben zajlott a néprajzi anyag látványos bővülése, a szejkefürdői székelykapuk felállítása. Mostoha sors jutott ekkoriban a több mint 75.000 ezer kötetes Tudományos Könyvtárnak, amely majd csak 1990 után vált újra látogathatóvá.

A képtár anyagának 1960-1970-es években formálódó második rétege hozta létre azt a művészeti keretet, amelybe majd a Korunk anyaga értelmezhetővé vált. A Maszelka János által rendezett kiállításokon bemutatkozó művészek adományaiból létrejött gyűjtemény a kortárs erdélyi képzőművészet metszetét nyújtották, a mai gyűjtemény időrendben második egységeként. Ezt a gyűjteményt idővel önálló egységek tették teljesebbé, melyek közül a legfontosabbak 1977-ben kerültek a gyűjteménybe: a 65 tételes gyűjtemény festményekből és grafikákból álltó Spanyár Pál-féle anyag és a 42 tételes Rösler Károly akvarell gyűjtemény.

Az egykori Református Kollégiumi anyagot, összesen 20 műtárgyat (19 festmény, 1 bronzszobor) 1950-ben leltározták be az akkor még Néprajzi Múzeumnak nevezett intézmény állományába. A képzőművészeti alapgyűjtemény kiemelkedő darabjai közé tartozik hét Barabás Miklós portré, amelyek a kollégium rektorait, alapítói, főgondnokait örökítik meg (Szilveszter Dénes, Szabó György, Magyarosi Szőke József, Kis Ferenc, dálnoki Gál Mihály, gróf széki Teleki Domokos, Backamadarasi Kis József).

Válogatott bibliográfia

Veres Péter: A Haáz Rezső Múzeum Képtára. Haáz Rezső Alapítvány, Székelyudvarhely, 2001. Múzeumi füzetek 20.

Miklósi-Sikes Csaba: Múzeumok, gyűjteménye a Székelyföldön. Haáz Rezső Alapítvány, Székelyudvarhely-Sümeg, 2002. Múzeumi füzetek 21.

Zepeczaner Jenő (szerk.): Haáz Rezső Múzeum. Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, 2005.

Az Aradi Múzeum története összeforrott az 1913 októberében átadott kultúrpalotáéval, amelyben Marosvásárhelyhez hasonlóan a képtári funkció mellett hangversenyterem és a városi könyvtár is helyet kapott. Intézményi alapítása ennél régebbre tekint vissza 1891-ben hozta létre a Kölcsey Társulat azt a bizottságot, amely az 1848-49-es szabadságharc emlékeinek, ereklyéinek gyűjtését célozta. A kultúrpalota múzeumi gyűjteményei az Ereklyemúzeum anyaga mellett képzőművészeti, történeti és könyvtári állományt is tartalmaztak. A képzőművészeti anyag a 19. század akkorra már kanonizált alkotóinak áttekintését kívánta nyújtani, törzsanyagát a Szépművészeti Múzeum letétje mellett magángyűjtők adományai képezték. A gyűjteményben Aggházy Gyula, Benczúr Gyula, Munkácsy Mihály, Leizen-Mayer Sándor, Barabás Miklós és Lotz Károly műveit olyan erős erdélyi kötődésű alkotók művei egészítették ki, mint Valentiny János, Szamossy Elek, Rubletzky Géza. Külön egységet képviselnek az első és második generációs nagybányaiak, Iványi Grünwald Béla, Ferenczy Károly, Thorma János, Perlrott Csaba Vilmos, Glatz Oszkár, Ziffer Sándor, Nagy Oszkár, Kiss Károly, Petru Feier, Nicolae Chirilovic, Iulian Toader, akinek alkotásai már a két világháború közötti gyűjteménygyarapítás eredményeként kerültek be a múzeumba.

Az intézmény kiemelt nemzeti emlékezetpolitikai szerepét az új államhatárok között is megőrizte, 1920 után néprajzi tárlat megnyitása mellett 1934-ben a román nemzeti törekvések két kiemelkedő aradi alakjának, Vasile Goldis és Stefan Cicio-Pop emlékszobáit nyitották meg falai között. Ez az időszak, a temesvári folyamatokhoz hasonlóan, a román képzőművészet muzealizációjának korszaka, olyan, a Román Királyság területén élt és alkotott művészek művei kerültek be a gyűjteménybe, mint Gheorghe Petrașcu, Catul Bogdan, Aurel Ciupe, Sabin Popp, Kimon Loghi vagy Frederic Storck. Ezzel egy időben megjelent az erdélyi kötődésű, illetve a városban tevékenykedő művészek művészek alkotásainak gyűjteményezése, Sima Dezső, Diószeghy László, iulian Toader, Marcel Olinescu, Pataky Sándor, Carol Wolff, Irányi Iritz SándorCornel Minisan, Hajós Imre, Virányi Endre, Romul Ladea, Gheorghe Groza

Az államszocializmus időszakában a fiatalaradi művészgenerációhoz tartozó alkotók műveinek gyűjtése dominált az intézményben, mások mellett Ione Munteanu, Pavel Alaszu, Aculina Strasnei Popa, Emil Vitroel művei kerültek a gyűjteménybe. Mellettük továbbra is markáns vonalat képviselt az erdélyi kötődésű alkotások szerzeményezése és csoportos kiállítások szervezése.

Válogatott bibliográfia

Basics Beatrix: Huszonöt év, hetven év, Huszonöt év és a jelen Az Aradi múzeum és az ott őrzött 1848–49-es ereklyegyűjtemény története. Múzeumcafé 47.

Zombori István (szerk.): Az aradi emlékmúzeum anyaga az aradi Complexul Muzealban. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2011

Aradi Ereklyemúzeum. Gyűjteményi katalógus. Szeged, 2012. Kedves Gyula (szerk.): I. kötet – Tárgyak; Kedves Gyula (szerk.): II. kötet – grafikák, fényképek, dokumentumok

A teljes galéria megnyitása >>>

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum az egyetlen olyan intézmény, amely napjainkban is az eredetileg is múzeumi célra tervezett épületében működik . A történeti gyűjtés azonban 1945-ben megszakadt, amikor a Zalaegerszegre menekített tárgyak jelentős része bombatámadásban megsemmisült. 1950-től Tartományi Múzeum, majd később Kovászna Megyei Múzeum néven működő intézményben a gyűjteményezés Kovászna megye területére korlátozódik. Múzeumépület, gyűjtemény és közönsége tekintetében teljes folyamatosság csak a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumra jellemző

Válogatott bibliográfia

Pantheon. A Székely Nemzeti Múzeum képtárának alapkiállítása. Sepsiszentgyörgy, Székely Nemzeti Múzeum, 2003. 68. p.

Vargha Fruzsina: A Székely Nemzeti Múzeum második világháborús képzőművészeti veszteségének rekonstrukciója. Cluj-Napoca, 2020. Szakdolgozat. Kézirat. 207. p.

Sas Péter: A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum elmenekített anyagának pusztulása 1945-ben